Itt Ligeten van egy jó ismerősöm, a közelben lakik. Vele esett meg úgy két hónapja, hogy a piacon megrövidítették a pénztárcájától. Emlékszem akkor még félig viccelve mesélte, mennyire pórul jártak a tolvaj(ok), a bukszában ugyanis nem volt pénz, csak iratok. Mennyire tévedett! Utólag kiderült, a pénzét is elvették, havi bevételének több mint a felét – igaz, ezt nem azok tették, akiket tolvaj(ok)nak tart a közgondolkodás.
Az ismerősömet az utcában és azon kívül is jó sokan ismerik. Rá mindig lehetett számítani, akár ásásról, akár kertrendezésről, bármilyen kisebb, néha nagyobb ház körüli munkáról is volt szó. Volt tisztességes munkahelye is. Azonban lassan őt is elérte a kor, és jöttek a bajok. Elbocsátották régi fix helyéről, alkalmazták ugyan többször közmunkásként, de ez az idő is elmúlt már. Már a munkanélküli segély sem jár neki, de még nem lehet nyugdíjas, a kort nem érte el. Így, mint a „védett” korba került számtalan sorstársa, havi 28 080 forintból tengeti mindennapjait. Viszont még ma is küzd azért, hogy ne szoruljon másokra. Papírt és egyéb hulladékokat gyűjt, amit a méhtelepre visz és potom pénzért ad át. De mindez együtt csak a vegetálásra elég. Nos, nem csoda, hogy a pénztárcájában a piacon csak iratok voltak, pénz nem.
A következő fejezet tiszta rémálom lett. Bejelentette a lopást a rendőrségnek, majd – mint minden államtisztelő polgár – a rendelkezésre álló papírjaival elment a hivatalba, hogy új okmányokat kérjen. A hivatal a mi esetünkben a kormányhivatal helyi kirendeltsége volt a többször fennen hirdetett egykapus ügyintézéssel.
Az első meglepetés: illetéket kell fizetni az új személyi okmányaiért. Arra a kérdésére, hogy jár-e valami kedvezmény neki, aki már munkanélkülinek sem jó, az volt a válasz: természetesen, de az ehhez szükséges igazolást Budáról a Fehérvári útról kell elhoznia. Ezután beült a kocsijába, miket mondok én? Bocsánat! Felült a buszra, aztán még egy buszra és még egy buszra, aztán egy villamosra, meg még egy villamosra, hogy a Fehérvári úton, meghallgathassa az ügyintéző válaszát, huszonnyolcezer forint ide vagy oda, neki nem jár az illetékmentesség. Aztán vissza villamosok és buszok. Persze az utazását sem téríti meg senki.
Közben hivatalos irat érkezik lakcímére: a piaci lopás és az okmányok elvesztésének ügyében a fővárosban a XII. kerületi rendőrség jár el. (Tudvalevő, hogy vannak ilyen bölcs döntések a racionalizálás jegyében, amikor a kapitányságok megosztják egymás között a munkát. Mindezt persze az ügyfélbarátság szellemében.) Buszok, villamosok, sőt metró oda, vissza. Itt legalább eredménnyel járt, mert biztosan megtudhatta, hogy ellopták az okmányait és ezeket pótolni lehet/kell.
Kellemes meglepetés volt az egykapus ügyintézés is. Helyben intézték a személyi okmányok pótlását négyezer forint illetékért, és közölték vele, hogy az adókártyáját a Gvadányi úton pótolják, a tb-kártyáját pedig a Teve utcában három-háromezer forint illeték fejében, ja és a busz, villamos stb. (Mindehhez még az az apróság járult hozzá, hogy azt a bizonyos 28 080 forintos havi „illetményt” csak nem akarta hozni a postás. El kellett mennie, reklamálni a munkaügyi központba, ahol kiderült, valami hiba volt a számítógép adataival. „Mi is csak emberek vagyunk, velünk is előfordul, hogy tévedünk” – hangzott a méltatlankodás az központ részéről.)
Mi a tanulság? Csak egyszerűbb lett volna, ha – mondjuk – egy ötezres van abban a pénztárcában, dokumentum egy se. Olcsóbb lett volna egy tolvaj igényeit kielégíteni, mint az államét.
Hát kellene még egy epilógus: valaki így utólag megtalálja és elküldi postán az ellopott okmányokat. Ha így történne, Isten ments, hogy ezt bejelentse. Pénzt vissza úgysem kap, viszont a régi dokumentumok megsemmisítésért bizonyára ismét csak illetéket kell fizetnie. Jobban teszi, ha megőrzi, hátha megismétlődik az eset, és akkor most már nem kell bejelentést tennie, megvannak a tartalék okmányok. Megspórolhatja egyhavi „jövedelmének” több mint a felét.
