Amit most leírok, még karácsony előtt esett meg velem, s akkor úgy döntöttem, várok a közreadásával az ünnepek utánra. Milyen jól tettem, hogy így döntöttem, értékes adalékokat kaptam hozzá.
Éppen kiállni készültem a kocsival rákosligeti otthonomból, amikor észrevettem, hogy a szemben lakó szomszédot valaki megszólította. Valamiféle mappa volt a kezében. Néhány másodperc múlva tovább indult a túloldalon, s akkor meglátott engem, gyorsan megfordult és felém közelített. Elegáns, nagydarab férfi volt, udvariasan köszönt, bemutatkozott, s azzal folytatta: aláírásokat gyűjt az ellen, hogy az országnak kötelező jelleggel külföldi betelepülőket kelljen befogadnia. Arra egyértelműen emlékszem, hogy sem a Fidesz neve, sem a menekültkvóta kifejezés nem hangzott el.
Ő is udvarias volt, én is ekként reagáltam. Nem értek egyet az aláírásgyűjtéssel, s különben is másként gondolkodom, mint ők – válaszoltam. A stílus maradt, udvariasan megköszönte válaszom, jómagam is hasonlóképp, s mindegyikünk folytatta útját.
Ha egy kicsit erőszakosabb, vagy célratörőbb, elmondtam volna neki, hogy annak idején majdnem egy évet töltöttem Vietnámban, a szomszédom menye japán kislány, a fogorvosom arab volt, addig legalábbis, míg egészségügyi állapota ezt lehetővé tette. A megismert emberekről csak jót mondhatok, néha jobbakat, mint egynémely nemzettársamról.
Kérdés persze, ki a nemzettársam. Én sem ebben az országban születtem, sőt nem is az egykori Nagy-Magyarország területén. Az anyanyelvem sem magyar, külföldi rokonaim vannak, én is csak bevándoroltam ide. Hát hogy képzelik el, hogy ne fogadjam be a külföldieket. Azok közé tartozom, akik nem egy országhoz kötik magukat, akik igenis látják, hogy milyen előnyei vannak annak, ha egy nemzet olvasztótégely, mint az évszázadok során a magyarság is volt. Milyen nagy emberek születtek közöttünk, vagy álltak közénk, mint az aradi tizenhármak.
Elmondtam volna neki azt is, hogy mennyire elítélem azokat, akik most ez ellen tevékenykednek, a magyarokban a hagyományos vendégszeretettel szemben a gyűlöletet szítják. Minden cselekedetüket ennek rendelik alá, s ez áll kommunikációjuk középpontjában is. Az olyan kiskatonákat pedig, mint amilyen az udvarias aláírásgyűjtő volt, rendkívül módon sajnálom.
De szerencsém volt. Megszólalt helyettem egy sokkal hitelesebb személy:
„A nyomor vagy a háború elől menekülők ne nélkülözzék támaszunkat, amikor túl gyakran embertelen körülmények között utaznak, és nem ritkán az életüket teszik kockára. Bőséges áldás legyen mindazok jutalma – akár egyénekről, akár államokról van szó –, akik nagylelkűen munkálkodnak, hogy segítsék és befogadják a számos migránst és menekültet, segítve őket egy méltó jövő felépítésében úgy önmaguk, mint szeretteik számára, és az őket befogadó társadalomba való integrálódásukban.”
Ez a gondolat szó szerinti idézet Ferenc pápa karácsonyi Urbi et Orbi áldásából..
Néhány nappal később Angela Merkel kancellár újévi köszöntőjében hasonló gondolatok köszöntek vissza. Persze Angela Merkelt itthon már vezető politikusok részéről egyre több bírálat éri, az Európai Unió elleni szabadságharcunknak ki nem mondottan lassan egyik nevesített céltáblájává válik.
Kérdés tovább lépünk-e? A keresztény Magyarország felveszi a kesztyűt a pápa, Isten földi helytartójával szemben is?
